Jézussal Londonban...

Gyönyörű tavaszi vasárnap délután. Covent Gardenben folyik a megszokott élet. Zsolnglőrök, mutatványosok, vásári portéka. Mintha a járvány soha nem létezett volna. Ez így van redjén. "Back to the  normal"... Nézem a híreket az Ukrán helyzetről. Elgondolkodom. Két év alatt meg kellett tapasztalnunk, milyen törékeny az életünk. Mennyire nem mi irányítjuk. Mennyire esendőek és kiszolgáltatottak vagyunk. Most ugyanaz az érzés, csak sokkal erősebben. Mikor kitört a járvány és az országok egymás után jelentették be a lezárásokat, mindenki tervet készített, "túlélési" stratégiát. Most nincs ilyen lehetőség. Egy világháborúra (megsemmisülésre) nincs alternatíva, csak mérhetetlen szenvedés. Egyetlen esélyünk a túlélésre: Isten irgalma...   Számomra, de talán mindannyiunk számára, akik hittel és szívvel figyeljük a világ eseményeit, egy héttel előbb kezdődik a nagyböjt...Más lesz,mint a többi. Kapunk, hiszem, hogy kapunk még egy esélyt. Ki tudja mennyi időt... Nézem útközben ...

Mi az én jelenem? Mi az én valóságom? Miért akarok "nagyobb" lenni, mint amilyen vagyok? Miért nem tudom elfogadni a"kicsinységemet"? Mitek van? "Öt kenyerünk és két halunk." Nekem mim van, amit szét tudénk osztani? Egy kávézóban dolgozom... Mégse a kávé az, amit elsősorban adni szeretnék, hanem egy mosoly, egy jó szó, egy kedves gesztus... Naív vagyok...Mégis muszáj ennyi játékosság, hogy ne őrüljek bele a minket körülvevő "valóságba".  24 éves voltam, mikor megírtam az első e-mailemet. Azóta nagyot változott a világ... Az internet egyszerre áldás és átok. Kinyitja a világot, áthidal távolságokat; ugyanakkor személytelenné tesz (mint a szociális távolság)... Ti adjatok nekik enni...abból, amitek van...személyesen a személytelen világban...

"Látom az embereket. Olyanok mintha a fák járkálnának..." /Mk 8,22-26/ Milyen ismerős érzés. Milyen ismerős állapot. Sok kérdés fogalmazódott meg bennem a mai evangéliummal kapcsolatban... Miért vezette ki Jézus a vak embert a faluból? A hétköznapokból, a megszokott környezetéből?  "...kézen fogva kivezette..." Személyes, minőségi időt adott neki. Attól kezdve nem csak egy ember volt a tömegből, hanem újra EMBER volt.  Miért engedte meg, miért akarta a "köztes állapotot"?  "Látsz-e valamit?" Megyógyíthatta volna egyből, úgy hogy élesen lásson. A vaknak volt szüksége erre a tapasztalatra? Ezekre a kérdésekre persze megvan a Szentírástudomány saját magyarázata...Mit jelentenek ezek a kérdések az én életemben? Nyitott kérdések, csak meg kell tanulni hallgatni...

Megint álmodtam éjszaka...mint mindig, most is úton voltam, többed magammal. Filmet néztünk, vagy valóság volt? Mindenesetre nagyon valóságosnak tűnt. Holdbéli táj, falahol a távolban a nap vörösen megcsillant. "Nincs az univerzumban olyan hely, ahol ne lenne egy aprócska fénysugár..." Hallottam közvetlen mellettem. Felébredtem. Pozitív kicsengése ellenére órákig nem tudtam visszaaludni. Nem szeretek álmodni. Rossz, szorongó érzés marad bennem...

Egy éve már, hogy elhagytam otthonom, Azóta ismerős utcák köveit koptatom. Ahogy bolyongok a hideg téli éjben, Házak úsznak el a sápadt lámpafényben. Valamikor réges-rég...hajdanán, Gyertyafény csillant egy kis parasztház ablakán. A kertek alatt csendben bandukolva, Hányszor, ó hányszor futottam oda. Mire megannyi Üdvözlégy végetért, Már éreztem a konyhában a sporhelt melegét. Az asztalnál kedvenc ételem fogadott, S a meleg dunyha mély álomba ringatott. A vén szeneskályha azóta már kihült. A sok régi mese végképp elcsendesült.  Hallani őket nem fogom már soha. Miért nem becsültem meg, én ostoba. Puha kezét többé már nem lelem, Sötét ború ül hát a lelkemen. A konyhában a gyertya csonkig égett, Vastag por lepett be sok kedves emléket. Bár a ház újra emberekkel tele, Nem lobog ott már a szeretet melege. E modern világban szeretet nincs többé.  Sok család álma vált fekete köddé. Családok szakadnak bizonytalan létbe, Ki tudnak-e tartani hitben és reménybe'? Tudnak-e még hinni e biz...

Hétvégén kirándulni voltunk az öcsémmel. Az út végén egy patakon kellett átkelni, viszont a híd le volt zárva. Egyetlen lehetőség, hogy köveken menjünk át lépésről-lépésre. Félek a víztől,tériszonyos vagyok és nem tudok úszni. Az öcsém már félúton járt, én meg csak ott toporogtam bátorságot gyűjtve... Visszafordult értem... Így jutottunk át, kőről-kőre balettozva. A Jó Isten nagy ajándéka, hogy az életben kapunk társakat, akik átvezetnek a nehézségeken. Nem tudok elég hálás lenni érte...

Ülök az írósztalnál a gép előtt és azon gondolkodom, mi értelme írni...Évek óta küzdök a gondolattal, hogy lelkiekről, hitemről írjak. Ki vagyok én, hogy megtehessem?  Nem vagyok pap (eleve...hisz nő vagyok!),nem vagyok szerzetes... Egy egyszerű mezitlábas laikus vagyok...egy kereső! Mégis valahol mélyen van bennem egy "késztetés",lelkesedés...vágy... Ugyanakkor a mérleg másik oldala: hogy mindez csak "elmélet". Tény, hogy soha nem voltam túl gyakorlatias...Ott az önzés, a nárcisztikus hajlamok és a megbecsültség iránti vágy  kisértése...Megkötöz és lehúz... Olyan ez, mint egy véget nem érő hullámvasút. Néha egyszerűbb lenne vállat vonni, nem látni és nem hallani (persze csak átvitt értelemben...). Átlépni a belső morajláson... Ezekkel a gondolatokkal ébredtem ma reggel. Jegyzeteim a fiókban várják a "megfelelő" időt, ami talán sose jön el. Ez a világ a siker, a rátermett, gyakorlatias emberek világa...és én nem érzem otthon magam benne...