Emlékek...

Egy éve már, hogy elhagytam otthonom,

Azóta ismerős utcák köveit koptatom.

Ahogy bolyongok a hideg téli éjben,

Házak úsznak el a sápadt lámpafényben.

Valamikor réges-rég...hajdanán,

Gyertyafény csillant egy kis parasztház ablakán.

A kertek alatt csendben bandukolva,

Hányszor, ó hányszor futottam oda.

Mire megannyi Üdvözlégy végetért,

Már éreztem a konyhában a sporhelt melegét.

Az asztalnál kedvenc ételem fogadott,

S a meleg dunyha mély álomba ringatott.

A vén szeneskályha azóta már kihült.

A sok régi mese végképp elcsendesült. 

Hallani őket nem fogom már soha.

Miért nem becsültem meg, én ostoba.

Puha kezét többé már nem lelem,

Sötét ború ül hát a lelkemen.

A konyhában a gyertya csonkig égett,

Vastag por lepett be sok kedves emléket.

Bár a ház újra emberekkel tele,

Nem lobog ott már a szeretet melege.

E modern világban szeretet nincs többé. 

Sok család álma vált fekete köddé.

Családok szakadnak bizonytalan létbe,

Ki tudnak-e tartani hitben és reménybe'?

Tudnak-e még hinni e bizonytalanban?

Remélnek-e még a holnapi napban?

Ma itt, holnap ott, soha nem lesz vége.

Valami eltűnik, más lép a helyébe.

"A pillanat eltűnik, ne vidd el magaddal!

A jelened éld éjjel és nappal!"

Bizony boldogok a lélekben szegények,

Nem tartóztatják őket aprócska emlékek.

Földi dolgokra ők fittyethánynak. 

Csillagát nézik csak az Égi Hazának.

"Indulj hát utadra! Ne vigyél se tarisznyát, se sarut...

(Különös világba visz ez a vándorút.)

Múltad tarisznyája csak a válladat húzza...

Jövőd saruja nem visz most jó útra.

Befele nézz, szíved rejtekébe!

Befele nézz, lelked mély kékjébe!

Hosszú az út míg megleled magad,...

...S engeded, hogy meggyógyítsalak..."