Jézussal Londonban...

Van úgy, hogy bármennyire szeretnél szeretni (lehet, hogy szeretsz is, ha csak az "illúziók" szintjén is), de nem tudsz túllépni a saját korlátaidon, beidegződéseiden, félelmeiden... Fáj..., kegyetlenül fáj...majd bele halsz, de inkább elengeded az illetőt, hogy legalább neki esélyt adj a boldogságra, ha már te képtelen vagy rá... * * *  Nehéz szembenézni a korlátainkkal. Lehet, hogy elcsépelt közhely, de a kihívások tényleg erőssé tesznek...  Ma megint szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire csak a gondolatok szintjén (Mátrix-ban) élek. Nem volt más, mint egy kis "előadás-féle". Beszélni egy helyről, amit szívesen bemutatnál másoknak is. Túlgondoltam... Egyáltalán nem tudok spontán lenni... Nem tudok kilépni a keretek, a néha általam felhúzott falak közül... "Megcsináltad! Túl vagy rajta, túl élted!" - Mire észbekapsz, rájössz, hogy úgy élted túl az életedet, hogy semmi nem maradt utánnad...

Kinn szemerkél az eső...Sírok...mint az angol eső, csendben, észrevétlen, legbelűl... Egy emlék, egy tekintet...talán már csak egy érzés... Nem akarom többé látni ezt a tekintetet...  Egy "belső hang" közvetít:  "Komolyan ennyire hülye vagy? Nézz magadra... Komolyan, elhitted hogy kellesz?"  " A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.      Térdre estem előtte." /Lázár Ervin: A hétfejű tündér/ Egy másik tekintet... Nem látom, csak érzem... Valóság vagy illúzió? Lehet hogy csak az agyam űz kegyetlen tréfát velem? Vágyak kivetítése?... Nem először teszem fel magamban ezeket a kérdéseket... Mégsem tudok tőle szabadulni. Mindenhol és mindenkiben ezt a tekintetet keresem... Fáj, sírok és hallgatok... "Magadnak teremtettél minket, Uram, és  nyugtalan a mi szívünk , amíg meg nem nyugszik Tebenned.” (Szent Ágoston, Vallomások, 1. 1.)

Hűvös, borongós londoni reggel. Ülök az ablaknál a kávémmal és nézem, ahogy a leveleket sodorja a szél... Én is sodródom, sodródom az "értelmetlenségben"... Én nem ezt akartam,...nem így... Szeretném kihúzni magam. Szeretnék "kiegyenesedni"..., büszkének lenni, ha másra nem, arra hogy túléltem és ezerszer újra kezdtem... Nem tudom... Nem tudom mi történt, nem tudom mit rontottam el... Halott vagyok, mint a szélben sodródó levelek... Látszatra szép szines, de halott... ( mint a Szőlőtőről leválasztott szőlővessző...) Egész életemben próbáltam "ellesni" hogyan kell "normálisnak"lenni... Elfáradtam, belefáradtam a világ, a hétköznapok értelmetlen-normalitásába... Elöttem az utcán a szélben sodródó levelek... Holy-joly Christmas és a Black Friday forgataga... Már észre se veszem, nem hallom őket... Megyek... Mert ez a "normális"...

Pár nappal ezelőtt olvastam egy történetet egy festőről, aki sose festett. Mindent tudott a festésről elméletben..., de soha nem vett ecsetet a kezébe. Az élete csak "skitzekből" és tervekből állt, de a vásznak üresek maradtak... Én is ilyen "festő" vagyok... Terveket festek a fejemben: illúziókat... Az ápilónő, aki soha nem praktizált. A tanár, aki soha nem tanított... Valaki, aki tud szeretni, de még soha nem szeretett... Ez lennék én? Mások "lehullott személyiség-darabkáiból" összegyúrt egyveleg?  Időről-időre feltett, unalomig ismételt kérdés...Hol a kiút ebből a "endless" őrületből? Mozdulni kéne! Csinálni, menni tovább..., de az agyam "ólomüveg-ablaka" mint egy ketrec, fogva tart... "Just do the next right thing.  Take a step, step again.  It is all that I can to do.  The next right thing...  I won't look too far ahed.  It's too much for me to take...  This next step, this next choice is one that I can make!..." ...