Könnyek az esőben

Kinn szemerkél az eső...Sírok...mint az angol eső, csendben, észrevétlen, legbelűl...
Egy emlék, egy tekintet...talán már csak egy érzés...
Nem akarom többé látni ezt a tekintetet...
 Egy "belső hang" közvetít: 
"Komolyan ennyire hülye vagy? Nézz magadra... Komolyan, elhitted hogy kellesz?" 

" A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.
     Térdre estem előtte." /Lázár Ervin: A hétfejű tündér/

Egy másik tekintet... Nem látom, csak érzem...
Valóság vagy illúzió? Lehet hogy csak az agyam űz kegyetlen tréfát velem? Vágyak kivetítése?... Nem először teszem fel magamban ezeket a kérdéseket...

Mégsem tudok tőle szabadulni. Mindenhol és mindenkiben ezt a tekintetet keresem... Fáj, sírok és hallgatok...

"Magadnak teremtettél minket, Uram, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.” (Szent Ágoston, Vallomások, 1. 1.)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gondolatok a szerénységről (Lk 14, 7-14)

Advent a kávézó forgatagában - Megújuló energiáink

Ne adjátok fel a reményt