Gondolatok a szerénységről (Lk 14, 7-14)

Mert aki magát fölmagasztalja, azt megalázzák, és aki magát megalázza, azt felmagasztalják."

Elgondolkodtatott ez a mondat. Vajon hogy kell jól értelmezni? Vajon érvénesek-e még ezek a szabályok a mi világunkban? Hogy kell az evangéliumnak ezt a szakaszát úgy értelmezni, hogy ne egy önszabotáló áldozat szerepbe kényszerüljünk bele?

A farizeusok válogatják az előkelőhelyeket a vendégségben. Kinek van magasabb rangja, kinek van nagyobb presztízse... ki az, aki az életében (elismerések) vagy anyagiakban többet tud felmutatni? Aki hangos, akin ránézésre is látszik, hogy jólszituált, annak kijár az elismerés, a VIP hely, nem számít, milyen áron... 

A bölcs és intelligens ember azonban nem hivalkodik, nem hívja fel magára a figyelmet... Van olyan vezető beosztású ismerősöm, akiről ránézésre és a stílusából (Értsd jól!) se mondanám meg, hogy cégvezető. Tudja, hogy mit ért el az életben. Tudja, hogy hogyan érte el, és ami a legfontosabb, tudja, hogy mennyit ér. Neki nem probléma az utolsó helyre ülni.

Mit tegyen az , akinek nincsenek kiemelkedő eredményei, egy átlagos életet él, szerény körülmények között, soha nincs a társaság középpontjában? Mi lesz vele, ha az utolsó helyre ül? Ott marad örökre...

Két különböző szituáció, két különböző életút, ugyanaz a hely az utolsó sorban... Mégis van egy óriási különbség, ami a külső szemlélő szemével nem látható. A szemléletmód. Az, hogy hogyan gondolkodunk önmagunkról. Az határozza meg, hogy hogyan érezzük magunkat az "utolsó" helyen. Beletörődéssel fogadjuk-e, mondván, hogy nekünk csak ennyi jár, vagy természetesen.

Félreértés ne essék...aki a "nekünk csak ennyi jár" érzésvilágba szocializálódott, annak talán egy élet is kevés ahhoz, hogy ezen felülkerekedjen, hogy függetlenítse magát a generációkon át öröklött mantráktól. Elérhet bármit az életben, élhet luxusban, élhet külföldön, tele lehet a bankszámlája, kaphat kitüntetéseket, elismeréseket. Belül akkor is az a "szürke kisegér" marad (nagy hanggal), aki vágyik a kitüntetett elő helyre, amit eddig nem kaphatott meg, mert akiknek meg kellett volna ezt adniuk, azok nem voltak rá képesek. 

Számomra itt lép be az evangéliumi szakasz újítása. Ugyanis itt nem más a házigazda, mint az Atya, aki hazavárja a tékozló fiút is, ugyan olyan szeretettel. Átveszi a szerepet, amit a szüleink, nagyszüleink nem voltak képesek betölteni. Előre hív minket az első helyre. Megmutatja nekünk, hogy a láthatatlan, "szürke  kisegér életünk" is ugyan olyan fontos számára. Nem kell többé az előkelő első helyért sóvárognunk, ott vagyunk kezdettől fogva. Mi vagyunk a tékozló fiú és az otthon maradt fiú is, akinek az Atya azt mondja, "kezdettől fogva mindenem a tied". Gazdagabbak vagyunk, mint gondolnánk, csak nem ennek a világnak a mércéje szerint. nincs okunk szégyenkezni az utolsó sorban sem...