Ne adjátok fel a reményt

 Amikor a héten elolvastam a mai evangéliunot /Lk 21:5-19/, egy kép jutott az eszembe, egy "látomás". Első ránézésre nem túl felemelő, de mély szimbólumokat hordoz.

Nehéz megfesteni, de nem lehetetlen. 

Rom templom... Hisz Jézus mondta "kő kövön nem marad".  Ég a környezete. A templom is ég. Szimbóluma az üldöztetésnek, ami némely országban már most valóság.

Az oda vezető úton lábnyomok. De vajon merre kell hogy tartsanak? Elgondolkodom... Ha a templomból kifele vezetnek, az lehet a szabadulás, a menekülés / a megmenekülés. Mégse... A lábnyomoknak a templomba kell tartaniuk. Az üldöztetésben is, a nehézségekben is, sőt akkor méginkább!

Nézzétek meg a lábnyomokat! Kinek a lábnyomai ezek? Két lábnyom olvad egymásba a mindennapok nehézségeiben éppúgy, mint majd a "végső ítéletnél". Jézusé és a mienk. A kérdés csak az, hogy mennyire fedi a kettő egymást? Mennyire vagyunk kényelmesek, mennyire akarunk Jézus nyomában járni? 

Lángol az ég...lángol a templom...minden üres és elhagyatott...apokaliptikus kép.

Észrevetted? A templom környezete rendezett, gondozott, a legnagyobb megpróbáltatások között is nyílnak a virágok. 

Az elhagyatott, magányos templom, a pusztuló környezet virágokkal van beültetve. Isten kegyelme, szeretete és a mi reményünk tartja őket életben. A reményünk, hogy a templomaink egyszer "újraélednek"... Ne engedjük el ezt a reményt, mert ha elengedjük, nem csak a temlomaink dőlnek romba, hanem az életük is...