Az "elvárások" hálójában

Még reggel van, pirkad. Fekszem az ágyon. Hallom a lépteket a folyosón. Várom, hogy kopognak az ajtón. Minden percben készen kell állnom a válaszadásra...

Néha úgy szeretnék eltünni, csak pár napra, egy hétre. Senki ne tudjon rólam semmit. 

Újra felfedezni a reggel nyugalmát és szépségét a maga nyugodt tempójában. A természet nem rohan sehova... Csak mi rohanunk a saját irreális elvárásaink által szorongatva.

Nem tudom hol rontottam el, hol hibáztam. Hol veszítettem el a kapcsolatot az élettel, a saját életemmel...nem érzek mást, csak "leplezett űrt".

Szeretnék kitörni, de nem tudok...Egyszerű, hétköznapi, banális dolgok. Semmi krízis, én mégis vergődök, és hallgatok...Lassan elveszítem a barátaimat, nem tudok beszélni...

Én nem erről álmodtam. Ezerszer újrakezdtem. Mégse tudom azt mondani, hogy az életemről én döntöttem. Csak úgy megtörtént velem...

Most ismét talpra kellene állnom, úgy hogy mások ne vegyék észre. Csak egy lépés...Én vagyok túl "akaratgyenge"?

Már süt a nap. A léptek lassan elhalkulnak. Távolban egy ajtó csukódik...Kelni kell...