Esti gondolatok...

Esténként a rózsafüzért imátkozva sétálok hazafelé egy ideig. Csak amíg az öt tized tart, utánna persze buszra szállok. Ez az imádság ideje. Az együtt töltött idő...

Továbbra sem állítom azt, hogy tudom hogyan "kell" imádkozni. Sokszor elkalandoznak a gondolataim, de valahol ezek a gondolatok is gyümölcsözőek...

- Sokszor elégedetlenkedünk a környezetünk miatt. Néha szidjuk az ország vezetőit, a helyi vezetőket, hogy nem tesznek semmit, semmi nem szépül, semmi nem fejlődik. 

Hogy nézhettek ki azok a városok, amiket most a háborúban porig romboltak (Mariupol)? Hogy élhettek ott az emberek? Vajon ők is elégedetlenkedtek néha?... 

Nagyon fáj, mikor belegondolok, hány embert halt éhen vagy lett élve eltemetve a háborúk alatt. Ők is csak számok voltak, mint a katonák, akik a "megsemmisített" tankokat vezették?  Mert ugye azok a "harci járművek" nem drónok voltak! 

Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, ki veszi a bátorságot, hogy bio-robotot csináljon belőle?

- Ma, ahogy utaztam a metrón, jött egy hajléktalan. Kéregetett. Mezitláb volt (Még hűvös az este májusban...). Piszkos volt a lába. Eszembe jutott a lábmosás jelenete...Jézus az ő lábát is megmosta volna?...Elkeztek előttem pörögni a bibliai jelenetek. Elszégyeltem magam. Pénz a zsebemben, egy szatyornyi péksütemény a kezemben és nem vagyok annyira bátor, hogy segítsek. Mennyire vagyok én keresztény? Krisztus-követő, krisztus-hordozó? Mit tenne most Jézus?

- "Akit értünk keresztre feszítettek..."

Miért van az, hogy valahogy régóta nem tudom a hitemet összeegyeztetni a vidámsággal? Mintha egy folyamatos nagyböjti, nagypénteki időszakot élnék. Nem jutott volna el hozzám a húsvét és a feltámadás örömhíre és szabadsága...

Szeretnék emmauszi tanítvány lenni, aki szomorúan távozik az "események" helyszinéről, de örömmel szalad vissza, hisz a találkozástól "lángolt a szíve"...