Önmegtagadás

"Aki utánnam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem." /Mk 8,34/

Mit jelent az önmegtagadás? Hol a határ a jézusi önmegtagadás és egy farizeusi önsanyargatás között?

Fel kell-e adnom önmagamat ahoz, hogy "jó keresztény" legyek?

Elgondolkodtató kérdések. 

Évekig éltem úgy, hogy azt hittem az a jó keresztény, aki "szenved"...

Aki megtanul panaszkodás nélkül szenvedni és "sanyargatni" magát. 

Panaszkodni és segítséget kérni két különböző dolog...

Talán kicsit elcsépelt amit mondok, de a szenvedést, legyen az testi vagy lelki, nem tudjuk elkerülni. Az életünkhöz tartozik születésünk óta.

Jó lenne megszabadulni ettől a szenvedő kereszténység  "beidegződéstől". Lehet, hogy csak ebbe szocializálódtam, hisz magyar vagyok ;) (Nálunk a szomszéd fűje mindig zöldebb...)

Ugyanaz a kérdés csak a másik oldalról: hol a határ az önzés és az önkifejezés, az önérvényesítés között? 

Kérdések válaszok nélkül...

Mint a "bűnök", szeretetlenségek, amik feloldódtak a változó világ sodrásában, de ott vannak. Gátat, lakatlan, magányos szigetet építve "tékozló-fiú-életemen"...