Mindennapi hibáink... / Our everyday mistakes...

Hogyan lehet kezelni a hirtelen feltörő dühöt, fusztrációt, úgy, hogy ne okozzunk fájdalmat a màsiknak? Szivesen ordítanék, de nem teszem.

Hogy kell viszonyulni a felszín alatt megbújó, de ki nem mondott, àt nem beszélt sértettségekhez, tüskékhez, neheztelésekhez? Ott vannak (lopakodnak), minden beszélgetés alatt, hogy felszínre törjenek. Inkább hallgatok.

Hol van az a határ, ahol azt mondhatom, eddig és ne tovább? Nem tudom megváltoztatni az életed, nem tudom megváltoztatni a múltadat...Ez már tőlem független dolog. Nem az én felelőségem. 

Valamikor én is elhittem, hogy minden az én hibám. Így éltem a gyerekkoromat. Mára nagyon elegem lett az "áldozat szerepből". Csak a fel-feltörő düh maradt.

Hol van az a pont, ahol ezek az érzések "együttérzéssé", "együttszenvedéssé" csillapodnak? 

Az már a gyógyulás egy következő szakasza. Most még csak a menekülés, a látszólagos közöny van. Amiről nem veszek tudomást, az nincs, így könnyebb "feldolgozni". Csakhogy ez a szőnyeg alá söprés tipikus esete.

 Hiába beszélnék róla, ha falakba ütközök...Feladtam! Maradt a közöny, a mellkasomban szorító érzés, a tehetetlenség.

Minden egyes nap megküzdök azért, hogy nyitottabb tudjak lenni az emberek felé. Ne egy "érzelmek nélküli kiborg" legyek (working robot!). 

A hosszú évek alatt berögződött, már-már a személyiségem részévé vált megküzdési-stratégiákat nehéz, csaknem lehetetlen megváltoztatni. Mégis küzdök...

"Együttszenvedés" - Sirni a sírókkal, ha nem is nyilvánosan... 

Lebontani a felhúzott falakat lehetetlen egyedül...Néha szakember segítségére van szükség. Ha nem elérhető, akkor sincs veszve minden...

"...menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz!" /Mt 6,6/

Bárcsak ilyen egyszerű lenne! 

A "közöny" ide is elér egy idő után. 

Ez a legnagyobb bűn, közönyösnek lenni Isten iránt...

Our everyday mistakes...

How to deal with a sudden burst of rage, frustration, so as not to cause pain to the other? I'd yell, but I don't.

How should we relate to the insults, spikes, resentments hidden beneath the surface but unspoken? They're there (sneaking around), during every conversation, to surface. I prefer to remain silent.

Where is the limit where I can say so far and no further? I can't change your life, I can't change your past... It's unrelated to me. It's not my responsibility. 

At some point, I too believed that everything was my fault. That's how I lived my childhood. I've gotten really fed up with the "victim role" by now. All that was left was the rising rage.

Where is the point at which these feelings are reduced to "compassion"? 

That's the next stage of healing. Now there is only escape, apparent indifference. What I'm ignoring is none, so it's easier to "process". But it's just sweeping under the rug.

I wouldn't talk about it if I hit walls... I gave up! I was left with indifference, a tightness in my chest, helplessness.

Every single day I fight to be more open to people. Don't be a "cyborg without emotions" (working robot!). 

The coping strategies that have become entrenched over many years and have become almost part of my personality are difficult, almost impossible to change. Still, I'm struggling...

"Compassion" - Lamenting with the weepers, if not in public... 

Breaking down the erected walls is impossible on your own... Sometimes the help of a specialist is required. If it's not available, all is not lost...

"... go into the room, close the door, and pray secretly to your heavenly Father!" /Mt 6:6/

I wish it was that simple. 

"Indifference" also reaches here after a while. 

This is the greatest sin, to be indifferent to God...