"Ne szeressétek a világot..." /1Jn 2,15-17/

 Tegnap azon gondolkodtam, hogy tudunk-e még élni social media, meg kütyü nélkül? Nehezen.

Van egy kis biblia csoportunk. Minden csütörtökön összejövünk és átbeszéljük a Szentírás egy-egy rövid szakaszát. "Hétköznapi" emberek, a maguk "hétköznapi" problémáival és örömeivel. Sokat jelentenek számomra ezek az alkalmak. Nem csak azért, mert együtt gondolkodunk, megismerjük egymás gondolatait, véleményét, tapasztalatait, de végre kiszakít minket (engem) az internet "fényűző", önmagunkba-záró körforgásából...

Szeretnék pár "morzsát" megosztani ezekből a gondolatokból... 

"Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága, az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik, a kívánságaival együtt. Csak aki az Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre." /1Jn 2,15-17/

- Mi az, ami egy fárasztó nap után igazán számít?

Nem az internet reklámokkal teletűzdelt világa. Nem az, hogy milyen márkájú a kocsink, a ruhánk, vagy hány szobás a ház, amiben lakunk, mindez elmúlik, hisz a világ múlandó. Ami igazán számítani fog, (amit emlékként magunkkal tudunk vinni), azok a találkozások. Az, hogy mennyire tudtunk "jók" lenni az emberekhez, mennyire tudtunk a lelkiismeretünk szerint élni...

Mi az ami téged akadályoz abban, hogy tovább lépj a saját életedben? Mi az, amit ki kell hagyni az életedből, vagy új szemszögből kell nézned ahhoz, hogy a lelkiismereted szerint tudj élni?

- Hasonlítsuk össze a mai szakaszt a Teremtés könyvének 3. fejezetével, ahol a sátán felajánlja ("egy jól megszerkesztett hirdetéssel") a tiltott fa gyümölcsét Évának. Egy helyen van jelen a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége. Miután ettek a fa gyümölcséből, látták, hogy mezítelenek...

Amikor jól mennek a dolgok, próbálgatjuk saját határainkat... Meddig tudunk meglenni, meddig tudunk elmenni Isten nélkül? Mesterséges (AI) isteneket kreálunk magunknak. Elvágjuk a kapcsolatot, levágjuk magunkat az Élet Fájáról. 

Azonban amint valami nem úgy alakul az életünkben, ahogy elképzeltük, érezzük a saját "mezítelenségünket", Isten nélküli kiszolgáltatottságunkat, és próbáljuk mindezt mások elől eltitkolni... 

Volt-e már az életedben hasonló tapasztalatod, amikor érezted a saját kiszolgáltatottságodat és elkezdted keresni az Istenhez visszavezető utat?

- Milyen volt az élete Ádámnak és Évának  Paradicsomban a bűnbeesés előtt? Biztos kellett dolgozniuk, hisz Isten azt a feladatot adta nekik, hogy gondoskodjanak a teremtett világról, az őket körülvevő világról, a saját világukról...

Képzeljük bele magunkat a még bűn nélküli ember helyzetébe, amikor a munka még nem fáradságos szélmalomharcnak, nem sokszor "értelmetlen" monotonitásnak tűnt. Amikor a munkának még volt értéke, és örülni tudott a nap végén annak, amit alkotott, amit létrehozott. A teremtés részesének érezhette magát úgy, hogy tisztában volt azzal, hogy nem ő a Teremtő. Volt élő kapcsolat és "együttműködés" az Isten és a teremtménye között. Megvolt a bizalom, és nem kellett semmilyen kérés vagy kérdés miatt szégyenkezni...

Mikor érezted utoljára, vagy érezted-e egyáltalán valaha, hogy a mindennapi munkáddal, mindazzal amit teszel (legyen az bármilyen kicsi részfeladat), azzal ahogy a környezeteddel bánsz részt veszel a teremtésben? Figyeld meg a nap folyamán, találsz-e olyan pillanatot a munkád során, ami felvidít! Próbáld meg ezeket a pillanatokat az Istennel való közös munkálkodásként felfogni és hálát adni érte!