Jézussal Londonban...

Őrült forgalom és hangzavar a kávézóban, ahol dolgozom. Merry Christmas, Jingle Bells meg Rudolf mindenhonnan. Mosolyogni kellene. Könnyedén venni a dolgokat. Könnyedén venni a türelmetlenséget, a rohanást, a a londoni belváros forgatagát, mintha erről szólna a karácsony. Minden évben ugyanazok a gondolatok így karácsony környékén... Ma egy beszélgetés kapcsán mégis egy másik kérdés foglalkoztat:  Mi az a mai világban, amiért még megéri küzdeni? Mennyi fele szórjuk szét az energiánkat nap mint nap, látszólag feleslegesen? Honnan tudnánk energiát nyerni? Hogyan tudnánk energiát spórolni? Ahogy a világ energia-tartalékai kimerülőben vannak, ugyanúgy az életünk energia-tartalékai is. De van-e számunkra alternatív energiaforrás? Honnan a mi megújuló energiánk? Keresztényként persze tudom a választ, de ezt nagyon nehéz a hétköznapokban realizálni. Ebben az adventben szeretnék visszatérni a megújuló energiáim Forrásához... Egy kicsit "lelassítani". Mi veszi el a hétköznapokban az e...

 Amikor a héten elolvastam a mai evangéliunot /Lk 21:5-19/, egy kép jutott az eszembe, egy "látomás". Első ránézésre nem túl felemelő, de mély szimbólumokat hordoz. Nehéz megfesteni, de nem lehetetlen.  Rom templom... Hisz Jézus mondta "kő kövön nem marad".  Ég a környezete. A templom is ég. Szimbóluma az üldöztetésnek, ami némely országban már most valóság. Az oda vezető úton lábnyomok. De vajon merre kell hogy tartsanak? Elgondolkodom... Ha a templomból kifele vezetnek, az lehet a szabadulás, a menekülés / a megmenekülés. Mégse... A lábnyomoknak a templomba kell tartaniuk. Az üldöztetésben is, a nehézségekben is, sőt akkor méginkább! Nézzétek meg a lábnyomokat! Kinek a lábnyomai ezek? Két lábnyom olvad egymásba a mindennapok nehézségeiben éppúgy, mint majd a "végső ítéletnél". Jézusé és a mienk. A kérdés csak az, hogy mennyire fedi a kettő egymást? Mennyire vagyunk kényelmesek, mennyire akarunk Jézus nyomában járni?  Lángol az ég...lángol a templom...min...

 Olvasok egy könyvet, illetve csak elkezdtem olvasni...  Pascal Dóra-Fiamnak emlékére (Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, Debrecen). Egy édesanya meséli el a fia elvesztését és a gyászfeldolgozás folyamatát. Nem túl felemelő olvasmány, mondhatnánk, de a célja és a mondanivalója mégis az. Csak pár oldalt olvastam belőle a reggeli kávézás közben. Gondolatébresztő volt. Lehet-e 24 év alatt teljes életet élni? Mit jelent teljes életet élni? Kinek a véleménye alapján lesz az az élet teljes? Mik azok a kincsek, mik azok a talentumok, amikkel majd el kell számolnunk?  Azt a pár oldalt olvasva akarva akaratlanul előjöttek az emlékek.  Azok az emlékek, amikor még elég volt az egyszerű. Amikor még élt bennünk az érzés, hogy jó dolog személyesen találkozni. Amikor még tudtunk tanulni egymástól és nem a self-care volt az elsődleges szempont és mozgatórugó. Akkor még nem volt internet, ahol mindent meg "kell" osztani. Akkor még azért alkottunk, mert jó érzés volt elajándékozni, nem p...

Hírek. 10 embert megkéseltek Huntingdon-ban a vonaton. Így indul a vasárnap reggel. Ellenpólusként ott a közös reggeli. Hálaadás, nem farizeus módon, hisz mi is ott lehettünk volna. Mire valók a hírek? Hogy érdemes nézni, hallgatni, olvasni őket? Keresztényként a véleményem az, hogy a hírek, legyenek jók vagy rosszak, figyelemfelhívásként működnek. Nem azért, hogy legyen miről beszélnünk, hanem azért, hogy legyen miért/kiért imádkozni, hálátadni.  Talán kissé naívan hangzik. Gondoljunk csak bele. Ha az összes hírt, főleg rossz hírt (hisz az az érdekes) "komolyan" vennénk, beleroppannánk. Az internet által kitágult a világ. Mindent tudni akarunk, most és azonnal, bárhol is legyen a világban. Régen megnéztük este a híradót (szüleinkkel, nagyszüleinkkel) és tovább léptünk... Ahogy Jézus mondja, "elég a mának a maga baja" /Mt 6,34/. Elég a közvetlen környezetünknek a maga baja.  Van egy szokásom, amit évek óta gyakorolok. Vezetek egy vezetek egy "imaszándék" f...

 Tegnap azon gondolkodtam, hogy tudunk-e még élni social media, meg kütyü nélkül? Nehezen. Van egy kis biblia csoportunk. Minden csütörtökön összejövünk és átbeszéljük a Szentírás egy-egy rövid szakaszát. "Hétköznapi" emberek, a maguk "hétköznapi" problémáival és örömeivel. Sokat jelentenek számomra ezek az alkalmak. Nem csak azért, mert együtt gondolkodunk, megismerjük egymás gondolatait, véleményét, tapasztalatait, de végre kiszakít minket (engem) az internet "fényűző", önmagunkba-záró körforgásából... Szeretnék pár "morzsát" megosztani ezekből a gondolatokból...  "Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága, az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik, a kívánságaival együtt. Csak aki az Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre." /1Jn 2,15-17/ - Mi az, am...

Mert aki magát fölmagasztalja, azt megalázzák, és aki magát megalázza, azt felmagasztalják." Elgondolkodtatott ez a mondat. Vajon hogy kell jól értelmezni? Vajon érvénesek-e még ezek a szabályok a mi világunkban? Hogy kell az evangéliumnak ezt a szakaszát úgy értelmezni, hogy ne egy önszabotáló áldozat szerepbe kényszerüljünk bele? A farizeusok válogatják az előkelőhelyeket a vendégségben. Kinek van magasabb rangja, kinek van nagyobb presztízse... ki az, aki az életében (elismerések) vagy anyagiakban többet tud felmutatni? Aki hangos, akin ránézésre is látszik, hogy jólszituált, annak kijár az elismerés, a VIP hely, nem számít, milyen áron...  A bölcs és intelligens ember azonban nem hivalkodik, nem hívja fel magára a figyelmet... Van olyan vezető beosztású ismerősöm, akiről ránézésre és a stílusából (Értsd jól!) se mondanám meg, hogy cégvezető. Tudja, hogy mit ért el az életben. Tudja, hogy hogyan érte el, és ami a legfontosabb, tudja, hogy mennyit ér. Neki nem probléma az utolsó...