Jézussal Londonban...

Miért olyan nehéz elengedni a múltat?  Rengetegszer költöztem, 7 évvel ezelött "elhagytam" a hazámat. Idegen vagyok egy idegen országban. Mégsem tudok szembenézni a valósággal! Körülnézek és bármennyire akartam hátrahagyni (nem megtagadni!), a múltam néz vissza rám. Apró morzsák, amiket évek óta hurcolok magammal házról-házra... Vannak helyek, emlékek, amiket nem tudtam elengedni. Olyanok, mint a "hangyaírtó" , amit a katonák magukkal cipelnek, mert azt hiszik, hogy ehető. Beviszik a hangyabolyba és mindent elpusztít... "Elpusztítja" a jelenemet. A jelen megélésének lehetőségét.  Visszatérek...Visszatérek, hogy szembesüljek a saját valóságommal. Azzal, hogy ami bennem él, az már csak a múlt. A világ, az idő továbblépett, csak én ragadtam ott bezárva…,mint egy "idő-kapszulába". Ideje továbblépni! Nem mondom, hogy egyik napról a másikra sikerülni fog. Nem mondom, hogy nem lesz fájdalmas. Sirni is fogok, gyászolni. Gyászolni a kihagyott lehetőségeke...

"Aki utánnam akar jönni, tagadja meg magát,  vegye föl keresztjét és kövessen engem." /Mk 8,34/ Mit jelent az önmegtagadás? Hol a határ a jézusi önmegtagadás és egy farizeusi önsanyargatás között? Fel kell-e adnom önmagamat ahoz, hogy "jó keresztény" legyek? Elgondolkodtató kérdések.  Évekig éltem úgy, hogy azt hittem az a jó keresztény, aki "szenved"... Aki megtanul panaszkodás nélkül szenvedni és "sanyargatni" magát.  Panaszkodni és segítséget kérni két különböző dolog... Talán kicsit elcsépelt amit mondok, de a szenvedést, legyen az testi vagy lelki, nem tudjuk elkerülni. Az életünkhöz tartozik születésünk óta. Jó lenne megszabadulni ettől a szenvedő kereszténység  "beidegződéstől". Lehet, hogy csak ebbe szocializálódtam, hisz magyar vagyok ;) (Nálunk a szomszéd fűje mindig zöldebb...) Ugyanaz a kérdés csak a másik oldalról: hol a határ az önzés és az önkifejezés, az önérvényesítés között?  Kérdések válaszok nélkül... Mint a "bű...

Pár napja felmerült a kérdés, hogy van-e igénye az embereknek vasárnaponként együtt ünnepelni, együtt dicsérni az Istent? Elgondolkodtatott. Hogy állok én magam ezzel a dologgal?  Bevallom nem túl jól. Olyan mint egy berögződött "rutin". Vasárnap misére KELL menni. Ha másért nem, azért, hogy bérmálkozhass és ne legyenek problémák a templomi esküvődnél...Pfff! Jól lettünk "idomítva"... pavlovi-reflex. Isten "többet érdemel". Felmerült bennem egy gondolat. Mi lenne, ha a szentmisét egy baráti "vacsorának" tekinteném, ahová meghívást kaptam.  Mitől baráti? Attól, hogy nem passzív vendég vagyok, aki csak az "etiketet" követi, hanem aktív résztvevő vagyok.  Ha belegondoltok a Szentmise minden egyes része megfeleltethető egy baráti vacsorának... Megérkezünk. Van időnk megérkezni, ha csak nem a "Futva jöttem elibéd..."című dolog van.  Elkezdünk beszélgetni. Előjönnek emlékek, régi történetek, mi hogy történt egykor (az olvasmányok). ...

Valamikor hónapokkal ezelőtt újra végignéztem a Gyűrűk ura trilógiát. Örök klasszikus. Számomra a legjobban megkomponált és legelgondolkodtatóbb, a többszörös személyiség zavaros, Gyűrű hatalma által megnyomorított Gollam személye. Egyszerre képes kiváltani szánalmat (Smiagol) és elutasítást (Gollam). Ahogy "ők" ugyanabban a testben egymással beszélgetnek, felidézi bennem a bennünk lévő "jó" és "rossz" örökös élethalál harcát.  Hazudik az, aki azt állítja, hogy soha életében nem érezte a feltörő, gyilkolni is képes, ösztönös dühöt, haragot, gyűlöletet, akár egyetlen pillanatra is. Emberségünk, érettségünk mércéje, hogy mennyire tudjuk ezt kontrol alatt tartani. Ez a mi belső, sötét barlangba zárt, rejtőzködő Gollamunk.  Ugyanakkor ott van Smiagol. A mindennek örülni tudó, kiváncsi, hálás, játékos, gyermeklelkű hobbit, szintén a Gyűrű hatalmában és börtönében... Modern világunk Gyűrűje a mindenhonnan, főleg a médiábol ránkömlő kontrolálatlan és egymással ös...

Tegnap egy "baráti" beszélgetés alkalmával rájöttem, mennyire szükségem van az emberi kapcsolataimra ahoz, hogy tisztán lássam önmagamat, a helyzetemet és növekedni tudjak. Mennyire más beszélni (face-to-face), mint írni. Visszagondolok azokra az időre, mikor még nem volt internet, vagy legalábbis mi "földi halandók" nem igazán ismertük. Levelet írtunk egymásnak. Micsoda izgalommal bontottuk fel a választ. Vártunk rá. Sokszor heteket. Elképzeltük a szituációt, a körülményeket, a hangulatot, az érzéseket, ahogy az illető írta. Ilyen módon egy "képzelt" barátnak írtunk, nem kellett szembesülni az azonnali reakcióival. Mennyivel könnyebb volt az, mint egy beszélgetés, ahol a végkifejletet nem én "irányítom". Nem tudok felkészülni a reakciókrra, de mégis egy beszélgetés mennyivel életszerűbb. Nem csak beszélni kell újra megtanulnom, hanem hallgatni, meghallgatni. Segíteni megtalálni a válaszokat. Nem tudom,hogy lehet-e ezt egyáltalán tanulni. Megfele...

Még reggel van, pirkad. Fekszem az ágyon. Hallom a lépteket a folyosón. Várom, hogy kopognak az ajtón. Minden percben készen kell állnom a válaszadásra... Néha úgy szeretnék eltünni, csak pár napra, egy hétre. Senki ne tudjon rólam semmit.  Újra felfedezni a reggel nyugalmát és szépségét a maga nyugodt tempójában. A természet nem rohan sehova... Csak mi rohanunk a saját irreális elvárásaink által szorongatva. Nem tudom hol rontottam el, hol hibáztam. Hol veszítettem el a kapcsolatot az élettel, a saját életemmel...nem érzek mást, csak "leplezett űrt". Szeretnék kitörni, de nem tudok...Egyszerű, hétköznapi, banális dolgok. Semmi krízis, én mégis vergődök, és hallgatok...Lassan elveszítem a barátaimat, nem tudok beszélni... Én nem erről álmodtam. Ezerszer újrakezdtem. Mégse tudom azt mondani, hogy az életemről én döntöttem. Csak úgy megtörtént velem... Most ismét talpra kellene állnom, úgy hogy mások ne vegyék észre. Csak egy lépés...Én vagyok túl "akaratgyenge"? Már ...

Ma egy beszélgetés alkalmával felmerült a kérdés, hogy boldogít-e a pénz? Miért lesz valaki függő vagy öngyilkos, ha mindene megvan? Én úgy gondolom, a pénz egy az élethez szükséges "eszköz".  Van amit pénzen nem lehet megvenni, minden másra ott a [...]. Ez itt nem a reklám helye ;) Komolyra fordítva a szót: emberi, igazi emberi kapcsolatokat, belső elismerést nem lehet pénzen venni. Legalapvetőbb emberi vágyunk: szeretni és szeretve lenni! Tartozni valahova, tartozni valakihez. Ha valaki a pénzt vagy a sikert teszi az első helyre, az előbb-utóbb munkaalkoholista lesz, megcsömörlik mindentől és kiég...nem talál semmiben örömet. Hiába vannak körülötte emberek, barátok. Hiába kitüntetés, elismerés, kitűzött és elért célok. Minden lepereg róla, hisz akitől az elismerést leginkább várja és mégsem tudja elfogadni, az ÖNMAGA. Soha véget nem érő ördögi kör...van kiút? Sajnálom azokat az embereket akik számára még nem létezik a kiút. Feneketlen mély, önmarcangoló sötétség... Sötétség...

Esténként a rózsafüzért imátkozva sétálok hazafelé egy ideig. Csak amíg az öt tized tart, utánna persze buszra szállok. Ez az imádság ideje. Az együtt töltött idő... Továbbra sem állítom azt, hogy tudom hogyan "kell" imádkozni. Sokszor elkalandoznak a gondolataim, de valahol ezek a gondolatok is gyümölcsözőek... - Sokszor elégedetlenkedünk a környezetünk miatt. Néha szidjuk az ország vezetőit, a helyi vezetőket, hogy nem tesznek semmit, semmi nem szépül, semmi nem fejlődik.  Hogy nézhettek ki azok a városok, amiket most a háborúban porig romboltak (Mariupol)? Hogy élhettek ott az emberek? Vajon ők is elégedetlenkedtek néha?...  Nagyon fáj, mikor belegondolok, hány embert halt éhen vagy lett élve eltemetve a háborúk alatt. Ők is csak számok voltak, mint a katonák, akik a "megsemmisített" tankokat vezették?  Mert ugye azok a "harci járművek" nem drónok voltak!  Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, ki veszi a bátorságot, hogy bio-robot...

Elgondolkodtam azon, ha kiderülne, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok (szerencsére nincs semmi erre utaló jel és már a kérdésfelvetés is a bűn kategória...), mi motiválna a küzdelemre? Mi adna erőt? Család? Barátok? Emberi kapcsolatok? Elismerés? Vagy valami "titkos" küldetés, valami amit csak én adhatok?  Egy mosoly lehet e "küldetés" része? Félek kilépni a szobámból, mosolyogni kell. Félek kilépni a lakásból, mosolyogni kell. Félek kilépni az emberek közé, mosolyogni kell...miközben belűl ott feszül a düh, a félelem, a harag, a csalódottság.  Az embereknek ezekből van úgyis épp elég...ők mosolyra, megértésre és egy jó szóra vágynak. Arra, hogy valaki észrevegye őket a tömegben... Elfáradtam! Nem tudok tovább menni... "Gyertek hozzám mind, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, én felüdítelek benneteket..."